Félelmeink, amelyek irányítják tetteinket.

Rabságba, kétségbe, függőségekbe, kényszerekbe visznek bele.

Dönthetünk másképp, hogy lerántjuk a leplet... Szembenézünk.

Szembenézni a sötét oldalunkkal. Felvállalni, hogy van, csináljuk, érezzük, gondoljuk.

Majd megkérdőjelezni, hogy tényleg kell ez nekünk? Jól érezzük magunkat vele? Miért tesszük?

És vállalni, hogy merjünk változni. Vállalni, hogy tegyünk ellene, vállalni az áldozatot.

Minél nagyobb áldozatot vállalunk, annál nagyobb csoda érkezik cserébe. De ehhez kitartás kell, valódi belső eltökéltség, elköteleződés, magunk fele, a valós belső vágyaink fele.

Az igazi bátorság a változás, amit véghez viszünk. Amikor megtettük, érezzük erőnket.

Ettől még bátrabbak leszünk.

"Azt adom, amim van, te pedig megbecsülöd. Cserébe nekem adod, amid van - és nem azt, amit szeretnék -, én pedig megbecsülöm. Lemondok arról, hogy más embert faragjak belőled, és te is lemondasz arról, hogy más embert faragj belőlem. A többit pedig bízzuk az évekre."

Ez pedig csak úgy működik, ha képes vagy meglátni valójában ki vagyok! 

Gondolkozz el: felruháztál vágyaiddal, az ideális társ, szerelem elképzeléseivel? Tényleg szükséged van azokra? És én tényleg oda tudom adni? Képes vagyok rá?

Merj meglátni, és lehet, hogy a valóság nem is olyan rossz az elképzelésekhez képest, csak más...

Az EGY-en van a hangsúly.

Egyben vagyok, EGY-ben vagyok. Nem vagyok szétesve, tudok koncentrálni, irányítom az életem minden szinten.

Nem: nincs problémám. Nem: nem fáj, zavar. De nem aggódom miatta, nem okoz zavart az életemben, mert tudom, miért van jelen. Elfogadom a jelenlétét, és megnézem, mit tanít. Ha megértem a tanítását, és azt el is fogadom, majd megfogadom, akkor már elindítottam a megszűnésének a folyamatát. Ezzel irányítom.

Így vagyok egyensúlyban. Megértéssel, irányítással.

EGY-ben vagyok, kapcsolódom a tudatossággal. Nem engedem a zsigeri reakciókat megnyilvánulni, az indulatokat uralkodni. Én uralkodom rajtuk.

Megnézem, mi zavar. Elfogadom a jelen létét, és megnézem, mit tanít. Ha megértem a tanítását, és azt el is fogadom, majd megfogadom, akkor már elindítottam a megszűnésének a folyamatát. Ezzel irányítom.

És így tovább...

Hányszor, de hányszor fordul elő az életünkben, hogy valakiről azt gondoljuk, érezzük, hogy bűnös, hibázott? Haragszunk rá, neheztelünk, és talán még meg sem tudunk bocsátani neki. Sőt, mi több: felfedezni véljük, hogy tulajdonképpen mi is azért érezzük rosszul/nyomorultul/szomorúan/dühösen magunkat; azért cselekedtünk helytelenül; azért vannak problémáink, azért vagyunk olyan helyzetben, mert Ő azt tette, olyan volt.

Mit is teszünk ilyenkor? Kihelyezzük a hibát, vétséget (amit mi annak gondolunk) magunkból, az életünkből, és áttesszük másba, más életébe. Így látszólag már nem mi vagyunk felelősek érte, nem nekünk kell elszámolni. De Neki! Neki igen, hiszen Ő olyan. Számon kérhetjük, haragudhatunk rá, és felelőssé tehetjük a problémánkért.

Mi megnyugszunk, hogy velünk nincs baj. Vagy mert legalizáljuk magunkban tulajdonképpen ugyanazt, amivel a másikat vádoljuk. Így nem kell szembenéznünk magunkkal, és nem fog fájni.

Struccpolitika.

"Most miattad vagyok éhes!!!"- tipikus esete...