Feltételek nélkül szeretek.

Egészen addig, amíg nem szabnak feltételeket.

Ha félelmeim vannak azzal kapcsolatban, hogy olyannak lássam magam, amilyen vagyok, és inkább a menekülést, az öntudat nélküli állapotokat választom, megalázom magam magam előtt. Ekkor a Világ is megaláz engem. Egyre jobban elfelejtem, hogyan szeressem magam.

Képtelen vagyok elfogadni, hogy szerethetnek mások és elismerhetnek.

Elbújok, elrejtőzöm egy nem létező világba, ahol látszat biztonságban érzem magam.

Valójában elnyomom a fájdalmat, elutasítom az Életet, az Életemet, Önmagam, és végül azokat is akik szeretnek. Mert nem hiszem el... Ekkor elveszek önmagam előtt, és a Világ számára is.

DE dönthetek másképp!

Megengedhetem magamnak, hogy önmagam legyek.

Megnézhetem ki is vagyok, mit szeretek valójában, és mit nem. Mire, kire, hogyan reagálok. Megismerhetem miben vagyok jó, és azt elfogadom, vállalom. Megismerhetem azt is, amiben nem vagyok olyan jó, azt is elfogadom és vállalom. Ha valami nem tetszik bennem, ÁTALAKÍTHATOM olyanná, hogy kedvem leljem benne. És jön a siker élmény. A VALÓDI tapasztalatokon alapuló siker, ami mind-mind egy-egy követ rak le az önbecsülésem oltárához.

Mert az én oltáram az Önbecsülésem. 

A Világ is csak annyira becsül meg engem, amennyire én Önmagam.

Nem várhatok mást, se többet, se kevesebbet.

Ha nem tetszik kint, alakítsam át bent, és a bentből kint lesz, és tetszeni fog!

Ugyanannyit ér, mint a valódi tett. Ezért kell felülvizsgálnunk gondoltainkat, hova irányul, milyen erővel, érzéssel töltekezve küldjük őket ki magunkból. Hiszen ekkor elindítjuk őket teremtő útjukra, és ha nem vagyunk jelen magunkban, csodálkozhatunk a következményeken.

Persze, ilyenkor gondolhatjuk, hisz ez nem belőlem jön. Én nem ilyen vagyok. Ezt nem én teremtettem. Pedig sajnos DE.

Belenéztem a lelkembe, és megértettem, VALÓJÁBAN mi vezetett engem.

Azt elfogadom, és ha nem tetszik, máskor máshogy cselekszem.

Mert ÚGY döntök...

Óvakodj attól, aki ezt kéri tőled!

Magadban, az önismeretedben, és az erődben bízz.

Ezt csak tapasztalás útján érheted el, amikor tudod, hogy nálad a folyamatok hogyan működnek.

Mert átélted, és már ismered.

Nem kényszer. Egy indíttatás valami fele, ami nyugalmat hoz. Békét, és teljességet érzünk magunkban. Bármi, bárki is legyen az. Éppen, nem hiányzik akkor semmi. Nyugodt vagyok.

Nem elégedett, mert akkor egy akarás teljesült, de akkor az nem belsőből jön, hanem egy kényszerből, hiányérzet pótlásából.

A lélek hiánya mindig a béke...

Mindig be akarom bizonyítani, hogy kellek másoknak. Szükséges vagyok, pótolhatatlanná akarok válni, ezért segítenem kell mindenkinek.

Mert valójában belül magányos vagyok, érdemtelennek tartom magam a szeretetre.

Ha mégsem, akkor nem engedem be. A program miatt: NEM KELLEK...

Azt teszem, amit érzek, azt érzem, amit gondolok, és amit teszek, úgy gondolom.

Hű vagyok önmagamhoz, mert legbelsőbb indíttatásból cselekszem, nem pedig akaratból, megszokásból, másoktól átvett mintákból, programokból.

Elhisszük, hogy teszünk, gondolunk, csinálunk valamit, csak azért mert értjük a folyamatot, beszélünk róla másoknak, magunknak, gondolunk rá.

De magát a folyamatot nem tesszük, érezzük, visszük véghez. Nincs benne a hétköznapjainkban.

Lemondás, de nem másért. Az önámítás, mert mi magunk úgy maradunk.

Magunkért. Csak azért.

Lemondani kényszerekről, felülemelkedni rajtuk a nehézségek árán is.

Ettől növünk a saját szemünkben, és megtudjuk magunkról, hogy KÉPESEK vagyunk!

Ha mások fele hozunk áldozatot, mindig hiányérzetünk támad, hiszen magunknak nem adunk.

Mit? Figyelmet... És az mindig hiányozni fog.