Hányszor, de hányszor fordul elő az életünkben, hogy valakiről azt gondoljuk, érezzük, hogy bűnös, hibázott? Haragszunk rá, neheztelünk, és talán még meg sem tudunk bocsátani neki. Sőt, mi több: felfedezni véljük, hogy tulajdonképpen mi is azért érezzük rosszul/nyomorultul/szomorúan/dühösen magunkat; azért cselekedtünk helytelenül; azért vannak problémáink, azért vagyunk olyan helyzetben, mert Ő azt tette, olyan volt.

Mit is teszünk ilyenkor? Kihelyezzük a hibát, vétséget (amit mi annak gondolunk) magunkból, az életünkből, és áttesszük másba, más életébe. Így látszólag már nem mi vagyunk felelősek érte, nem nekünk kell elszámolni. De Neki! Neki igen, hiszen Ő olyan. Számon kérhetjük, haragudhatunk rá, és felelőssé tehetjük a problémánkért.

Mi megnyugszunk, hogy velünk nincs baj. Vagy mert legalizáljuk magunkban tulajdonképpen ugyanazt, amivel a másikat vádoljuk. Így nem kell szembenéznünk magunkkal, és nem fog fájni.

Struccpolitika.

"Most miattad vagyok éhes!!!"- tipikus esete...